Belerázódva

Hümm... Ez a harmadik hetem az új osztállyal. Egész tűrhetőek. Sőt... Nincs is sőt, azt akartam mondani, egyenesen imádnivalóak, de ez téves felvetés lenne. Hirtelen beugrott a kép, mikor az első héten kajacsatát rendeztek a menzán az undorító, ragacsos húsgombócokkal, aztán meg ahogy trágárságokat kiabálnak be minden egyes biológia órán, utána pedig, hogy minden fiú padjában talált a takarítónő egy-egy Playboy magazint. Jesszus! Annyira bénán éretlenek. De mégis van valami kis cuki és kedves a lelkükben, ami miatt az ember mégsem tud teljesen elundorodni tőlük. Mármint a fiúktól, viszont ott van a másik nem. A lányok, akik közé ugyan engem is besorolnak, de miért is? Ők olyan kegyetlenek, és annyira nem törékenyek. Ijesztőek. Kihoznak a sodromból. Próbálnak szétszedni, de nehezen megy nekik, én elasztikus vagyok, olyan mint egy rózsaszín pattogó gumilabda. A fiúk azt mondják, csak azért utáltak ki, mert belém szeretett valami Márton, az iskola szívtiprója - vagy ki (?).  Annyira nem is zavar, még élvezem is, magamba szívni azt a sok gonosz energiát, amit felém küldenek. Ha-ha, mások, ha éhesek leugranak a büfébe, nekem meg csak rá kell mosolyognom valamelyik lánykára, és vedd úgy, hogy tele van a pocim.
Magyarán két csoportra osztottam fel a kis 24 fős közösségünket; van a 14 gusztustalan - akik utolsó reményemként szolgálnak arra: lesznek még valaha barátaim a gimiben - és a maradék 9 undok - akik gondolom legszívesebben karót döfnének a szívembe, auw. Így állunk.
Miről meséljek még? A tanárokról? Ők igazán jó fejek, pinkpont - a piros az olyan véres, argh - jár nekik, mert nem kényszerítenek arra, hogy a nevükön hívjam őket, beérik a ,,tanár úr" és ,,tanárnő" megszólítással. Még azt se megy megjegyeznem, ki mit tanít, nemhogy mindjárt a nevüket - tehát ez ilyenkor jól jön. Lehet, most hülyének tartasz, amiért nem tudok ilyen apróságokat megjegyezni, jóvanna', ha te is máshol járnál (Álomvilágnia - tudom, hogy eredeti)  a tanórákon , akkor neked se menne egykönnyen szerintem. Bleee, most megkaptad. Na jó, talán - mondom: talááán -, lehet, hogy egy kicsit naivabb, ábrándosabb vagyok másoknál, de ez legyen az egyetlen bűnöm...
Neeee?! Jól hallottam? Megszólalt az éles, a-fülem-majd-belekondul csengő? Kiszabadulhatok? Túléltem a harmadik hétfőmet is? Jéééjj, akkor irány haza, az ágyikóm vár rám. Jövök, ó, én egyetlen Ágyacskám! Gyorsan elpakoltam a... illetve nem pakoltam el semmit, mert elő se vettem a tancuccaimat, szóval felkaptam a padomról a fekete műbőr dzsekimet, és kifutottam a teremből - nem szoktam elköszönni senkitől, ilyenkor magával ránt a mámor, és csak úgy szárnyalok szépséges Cupido módjára. Tudom, elég bunkó dolog, de elvakít az öröm!
Lesiettem a második emeletről, át az aulán - kikerülve a diáksereget -, majd elsétáltam a portáig, ahonnan már csak egy lépés választott el az édes, cukorkás szabadságtól, csakhogy valaki óvatosan megkopogtatta vállamat.

- Hmm? - Kérdő tekintettel fordultam szembe emberünkkel. - Márton? - kérdeztem rá. A fiúban az iskola ,,nagymenőjét" véltem fellelni, akiért úgy odavan - elméletileg - az összes lányosztálytársam. Fehér póló, farmer, fekete tornacsuka - nem egy komplikált szett. A kinézetéről csak a tipikus szó jut eszembe; barna, kusza tincsek, igen, ragyogó - vagy milyen - kék szemek, pipa, tökéletes mosoly, megvan, izmos kar és a többi, és a többi...

- Martin - javított ki zavartan.

- Upsz, bocsi. Rossz a névmemóriám... meg a többi memóriám is. Mit szeretnél? - kérdeztem kíváncsian, egyszerre türelmetlenül is, mert otthon várt engem ugye valami... khm, alvás, khm.

- Csak... Nagyon aranyos lánynak tűnsz... szeretnélek megismerni. - Hmmm, nagy bátorság kellhetett neki ahhoz, hogy ezt kimondja, így nem akartam csalódást okozni.

- Rendben - adtam meg magam nem egy könnyen. Komolyan, ez nálam rekord időnek számított. Tíz másodperc, haha. Fel is írom valahova. Egyszerűen nem tudok ellenállni senkinek és semminek. Az akaraterőm vattacukor keménységű. - Egy fagyi, holnap? - kérdeztem kedvesen. - Imádom az édes dolgokat! - Ez igaz, bármilyen elriasztó külsejű ételt, ha elém raksz, és azt mondod, van benne cukor, fél perc alatt nyoma sem lesz a tányéron. Nyamm.
Bólintott, és ezzel indultam is volna kifelé, mikor újból felszólalt.

- És mikor érnél rá? - Tényleg, még időpontot is kell egyeztetni, micsoda sok gonddal jár ez a randi dolog...

- Szerintem bármikor. Nem vagyok az a túl elfoglalt személyiség. Az életem: alvás, evés, cicaetetés, ivás, és elölről, bár az izgalmasabb napokon van, hogy felborul a sorrend. Szörnyű! - Marcell Martin tündöklő szemekkel figyelt az értelmetlen kijelentéseimre - és ez tetszett.

- Visszaszívom: nem csak aranyosnak tűnsz, tényleg az vagy! Irtó aranyos. - A hangjában volt valami ámulat - ami szintén tetszett. - Négy órakor a suli előtt? - A hangja kicsit megremegett.

- Tökéletes - mosolyogtam, ő pedig adott egy gyors puszit az arcomra mindkét oldalról - és meglepő módon, ez is tetszett. Hát, elolvadok. Ne már! Megerősödött a rózsaszín köd, ami eddig is eltakarta a látásom. Grr, most haragszom. Vagy mégsem. Ki tudja (?).
Martin - Tényleg nem valami jó az emlékezetem, de ezt a fiút örökre beleragasztom, valami igazán erős trutyival. -, az első fiú, aki elhívott randizni. A gondolattól és az izgalomtól részegen indultam el a kijárat felé. Elkanyarodtam jobbra. Végig baktattam a suli udvara mellett. Elértem a kereszteződésig, újból jobbra fordultam. Pár lépés után, lehuppantam a buszmegálló egy ülésére. Közvetlen mellém leült egy ismeretlen srác is. Egy ismeretlen, cuki srác. Rápillantottam a kezében lévő könyvre.

- Manga?! - szaladt ki a számon.

- Hm? - A fiú leejtette az ölébe a zsebkönyvet, és felém fordította a fejét.

- Te mangát olvasol? Nej, megölsz! Imádom a mangákat, az animéket, a kawaiit! Megőrülök értük. Egy ismerősöm sincs, aki érdeklődne az ilyenek iránt. Azt hittem rajtam kívül csak legendákban léteznek ilyen lények... Erre, itt - a buszmegállóban? Ez váratlanul ért. Ha most állnék: le kellene ülnöm, na mindegy, így nem hat olyan teátrálisnak - Úgy látszott, a fiú kicsit ledöbbent az információözöntől; a szája tátva volt, de a szemében érdeklődést láttam. A bal zöldes barna, míg a jobb zöld barnás pötyökkel- figyeltem meg. Ez annyira különc! Egyáltalán  nem tipikus. Heterokrómiás. Woooow! Odavoltam érte, még ha ez csak egyoldalúnak is számíthatott. Fekete haja kissé eltakarta ezeket a különleges szemeket. Ha tehettem volna, ott levágom azokat a hosszú tincseket egy rózsaszín ollóval. Viszont nem akartam se távolsági végzést, se egy mangafan ellenséget - állítólag azok a legveszélyesebbek (!).

- Igen, így hogy ülsz nem tudjuk már összehozni a teljes drámai hatást, de belépőnek ez a lendület is megtette. Viktor vagyok - nyújtotta felém a kezét.

- Huhh, ez nagyon hivatalos - ráztam meg a karját kicsit ügyetlenül. - Petúnia, vagy ha tetszik, akkor csak Nia.

- Tetszik. Hányas busszal mész, Nia?

- 133-as.

- Sajnálom. Úgy látszik, eljött a drámai vég: itt a 7-es. - rándított lazán egyet vállával az irányába. - Csináljuk jobban... vagyis, ha lehet, most ne rontsd el. - Hé, belém köt? Gonosz! - Örülök, hogy megismerhettelek! - váltott át hirtelen komolyba, ó, értem. - Fáj, hogy a sors ily kegyetlenül hamar választ el minket. - A koszos kék busz lefékezett a megállótábla előtt. Már csak másodperceink maradtak a színpadias búcsúzkodásra, lépnem kellett, hát...

- Látlak-e még valaha? Vagy e kevéssel kell beérnem?

- Remélem elég lesz e csekély... egészen jövő hétfőig - kacsintott. És fellépett a buszra - Várni fogsz rám, egyetlen Nia? - A szemöldökét összehúzta, egy olyan aranyos kis ránc kíséretében, és próbált kétkedő, egyszerre reményteli tekintet felvenni (a buszmegállói attitűd élethűsége végett). A szívem akkorát dobbant, mint amekkorát 8 adag duplacsokis kávé után se szokott.

- Igen - suttogtam, de  a hangos ,,az ajtók záródnak" jelzések elnémítottak. Adrián egyik kezével a korlátot fogta, félig a mangát szorongatva, másikkal pedig eljátszotta, hogy örömkönnyeket töröl le az arcáról - a mellette álló nőcskén látszott, hogy megkérdőjelezi az értelmi képességeinket (mondjuk nem mintha létezne). Ő kattos volt. Én is kattos voltam. Ketten együtt nagyon kitűntünk.
A busz kezdett lassan eldöcögni, ekkor, hűű, és ó, és ... és minden! Az a sármos félmosoly, ami megjelent az arcán. Neee, ez túl sok nekem egy napra! Ahogy elindult a busz a következő állomás felé, hiper-szuper gyorsan végigfuttattam  a szemem alaposabban is Adriánon, - amikor ő már nem figyelt (természetesen) - muhahaha, milyen huncut vagyok. Így messzebbről csak ennyit sikerült utoljára levennem: magas, látszik rajta, hogy rendszeresen sportol, a ruházata feketét feketével elvre alapul. Mmm, a kedvenc színem. Elmosolyodtam. Ilyen még nem volt. Szoktam mosolyogni, mindig mosolygok, megszokásból mosolygok. Ez viszont egy olyan mosoly volt, ami csak úgy jött, olyan más. Nem akartam szimpatikus lenni a többiek számára, sem erőt adni ezzel nekik, vagy épp felvidítani őket. Életemben először ez őszintén, a szívem mélyéről jött.
Vigyorogtam, akár egy rossz kislány, mert volt egy titkom, még pedig ez a fiú, és nem állt szándékomban senkivel sem megosztani. (Tényleg igazi rossz kislány típus vagyok, nem?)
Vattacukor: Nia